2014. márciusi klubnapunk vendég előadója, Horváth Zsolt úr, a Pannon Filharmonikusok igazgatója, kedves szavakkal hívott bennünket otthonukba, a pécsi Kodály Központba, hogy nézzünk szét náluk, tekintsünk be a színfalak mögé is.

A mai napon szerét is ejtettük, hogy megtekintsük a „házat”, amely otthont ad a 203 éves múltra visszatekintő, méltán hírneves művészeti együttesnek.

Mi, pécsiek sem szoktunk arra gondolni, amikor elhaladunk a Kodály Központ mellett, hogy ez nem egy épület, hanem – a valóságban – kettő: 2 in 1, vagyis, van a belső épület, amely maga a hangversenyterem, amely el van zárva a külső rezgésektől (pl. a 6-os fő közlekedési út forgalma által keltett zajoktól és rezgésektől) és a más funkciójú épületrészek rezgéseitől, és van a külső épület, amit mindennap láthatunk.

2010-ben, az Európa Kulturális Fővárosa program keretében adták át a 999 férőhelyes, nettó 11.144 m²-es akusztikai tervezésű épületet, amely számos elismerő címet tudhat magáénak.

Az eredeti terve szerint a program 90 percesre volt tervezve, de úgy lett belőle 3 óra, hogy észre sem vettük, sőt az este 18 órakor kezdődő Kobayashi Ken-Ichiro által vezényelt koncertre (Glinka: Ruszlán és Ludmilla – nyitány, Kodály: Galántai táncok, Orff: Carmina Burana a műsoron, az MR Szimonikusok előadásában, az MR Énekkar és a Campanella Gyermekkar közreműködésével) Kovács Éva és Keller Judit még vvisszamentek.

– „Hazaérkeztem…” – mondta Hauer János, a létesítmény-igazgató, aki 14 órakor a védőszárnyai alá vett bennünket, és 17 órakor elbúcsúzott tőlünk. Ez a mondat akkor bukott ki belőle, amikor arról kérdeztük, hogy miként érzi magát ebben az úttörő munkában, hiszen ilyen épület, ilyen működtetés példa nélküli Magyarországon, de még Európában sem lehet olyant találni, amelynek sémáit, tapasztalatait felhasználhatnák az üzemeltetők.

Természetesen, ha nem mondja az igazgató úr, akkor is látszott rajta a büszkeség, az elégedettség; úgy, és olyan szeretettel beszélt a legutolsó mikrofont emelő szerkezet csigaköteléről is, mint édesanya az ő szépséges gyermekéről.

A Kodály Központ hangversenyterem utózengési ideje üresen 2,2 mp, telt házzal 2,0 mp.

Az utózengési idő az időtartam, amely valamely teremben (zárt hangtérben) a hangforrás lekapcsolása pillanatától eltelik, amíg a hangintenzitás egymilliomod részére csökken. Az utózengési időt megszabó lecsengési folyamat a terem egyik minőségi jellemzője, akusztikailag érzékelteti a teremnagyságot, s annak milyenségét.
Jó hangminőség érdekében bizonyos utózengésre szükség van, a hangversenytermeké 1,4…2,2 s között változik.

Természetesen, nem az utózengési idő az egyetlen akusztikai paraméter, amely egyértelműen jellemzi a hangversenyterem minőségét, de ezt akkor rögtön meg is értettük, amikor beléptünk a terembe, ahol az MR Szimfonikusok az esti fellépés előtti utolsó próbájukat tartották.

A teremben rajtunk kívül csak néhány családtag volt. Na, meg az MR Szimfonikusok, az MR Énekkar, a Campanella Gyermekkar. A nézőtéren azonban, mondhatjuk túlzás nélkül csak mi voltunk. Aztán megérkezett a karnagy: Kobayashi Ken-Ichiro. És pillanatokon belül belecseppentünk a varázslatokba: láttuk testközelből dolgozni-dolgoztatni a világhírű karmester, csak nekünk szólt a nagyzenekar, az énekkarok, a szólisták (Rácz Rita – szoprán, Horváth István – tenor és Haja Zsolt – bariton).

Amikor legelőször feldübörögtek Orff Carmina Burana-jának hangjai, azonnal elakadt a lélegzetünk, azonnal megértettük az utózengési időtől a teremakusztikai paraméterekig Hauer János „hazaérkezését”. Ezt hallani kell, el kell jönni, és a puha bársonyszékekbe süppedve hallgatni kell, ahogyan a zene simogat, mint a langymeleg tavaszi napsütés. Végighallgattuk a teljes próbát, ami gyakorlatilag a nehezebb, neuralgikusabb sarokpontok átvételét jelentette. Csoda, hogy három óra lett a tervezett másfél órából?

A próbát követően bebarangoltuk az épületet a tetőn lévő mozgatószerkezetektől, a rezidens zenekar szintjén, a balett-termen keresztül, a stúdiótermen át, a fellépő vendég-zenekar öltözőfolyosójáig mindenhol jártunk. Bekukkanthattunk mindenhova, megcsodálhattuk a legkorszerűbb technikákat, meghallgathattuk a központi klímaberendezések zaját szabadtérről, egy ajtócsukásnyi távolságról, két ajtónyi távolságról, majd a folyosóról. A folyóson már nem hallatszott, és a folyosótól a hangversenyterem még egy szigetelt falazatnyira, egy légrésnyire és egy újabb hangszigetelésnyire van…

Igazán nagy élmény volt, amit köszönünk Horváth Zsolt és Hauer János uraknak, a teljes személyzetnek, a zene- és énekkaroknak! Már el kezdtük szervezni, hogy az áprilisi Tommy Emmanuel koncertet közösen hallgassuk meg. (Kb. 3-4 éve, Budapesten a MÜPA-ban hallgattuk meg Tommy Emmanuelt, Katics József barátunk szervezésében, és akkor el voltunk ragadtatva tőle, „hazai pályán” bizonyára még jobban kiélvezhetjük a terem akusztikáját.)