Mindenekelőtt hatalmas meghajlás a fő-főszervezők – Kasó Tamás barátunk és kedves neje, Zsuzsa asszony – előtt; úgy izgultak és dolgoztak, mintha a saját esküvőjük vendégseregletét gardírozták volna. Mindenkit megkerestek, hogy személyes kívánságaikat meghallgassák, mostak-főztek-takarítottak-alapanyagokat beszereztek. Mindösszesen egyetlen apró, bár nem jelentéktelen kritikát lehet megemlíteni: a nyári melegre való tekintettel mégiscsak az 50 literes söröshordót kellett volna csapra verni, mert a 30 literes kevésnek bizonyult. 🙂 🙂

Szerencsére, a legnagyobb bajban mindig ott a segítség: tüneményes, örökmozgó, vidám, figyelmes, igényes házigazdánk, a pogány-szelistyei 5 hektárnyi birtok tulajdonosa és szolgálója,  a házigazdák-házigazdája – Petri Péter – nem hagyta sutba dobni a kontinuitás, a folyamatosság, elméletét – érzékelvén az előbb említett szervezési nano-problémát, intézkedett a következő hordó üzembe állításáról, úgy, hogy csak a sörcsap körül éppen őgyelgők vették észre a pár másodpercnyi babrálást a csövekkel, csapokkal, palackokkal. 😀

Nagyon nagy bajban van az események krónikása: hogyan a nadragulyás lila ködből tudja elmondani ezen földi paradicsomi nap eseményeit, hogyan adjon hiteles beszámolót egy olyan napról, amit nem is lehet elmondani?  A birtok és minden „csak körítés” volt, a tények, a barátaink, az események, a környezet, a napfény, a levegő, a víz, a mosolyok, a kacagó nevetések – ezek mind-mind a lelkünk húrjainak, a szívünk, a barátság ölelkezésének rezdülő, hangtalan hangjai, amelyek megjelentek számunkra az együttlét örömében.

Hagyjuk az érzelmi képzavar túlcsordulásait, és próbáljunk tárgy- és tényszerűen beszámolni a mai családi kirándulásról!

Mi, a klubtagok, és az, aki honlapunkon figyelemmel kíséri életünket, tudjuk jól, hogy hagyományaink egyik sarokköve, ősi törvénye: az ambassadorok tevékenységükbe bevonják családjukat is, melynek keretében évente legalább egyszer a klubtagság és családtagjaik közös kiránduláson vesznek részt. (A koncert-, színház-, múzeum látogatásokkal, mini kirándulásokkal, sportrendezvényekkel, bálokkal és sok minden mással – természetesen – messze „túlteljesítjük a normát”, de most „A Kirándulás”-ról beszélünk.)

Reggel 9 óra 4 perc 58 másodperc, Pogány, Tó-Piás parti büfé (zárva 🙁  ) : együtt a csapat, több mint 30 emberke. Az igazolt távollévők délelőtt közvetlenül érkeznek majd a mintegy 3 kilométernyi célállomásra, a szelistyei Petri birtokra. Most azonban a Kasó házaspár kocsija az élre áll, és a tekintélyes, mintegy 10 személyautóból álló karavánt felvezeti. A poros, köves, horhosos úton úgy haladunk, mint a legfőbb állami méltóságok gépkocsi-sora a bagdadi bazár sátrai között; méltóságteljesen, lassan, hosszan elnyúlóan. 🙂

Szerencsére, senki nem tévedt el az egyetlen úton, ami talán annak is köszönhető, hogy nem a 2 főkartográfusunk (Kovács Tiba és Síkfői Tamás) vezette a menetet… 😀

De hova is haladtunk, hova érkeztünk, ki az a Petri Péter, mit lehet tudni a birtokról? Házigazdánk, Petri Péter úr, Pécsett sokak által ismert személyiség. Legtöbben a Pe-Ta Barkács(bolt) Áruház alapítójaként, üzemeltetőjeként ismerhették meg:

Az 1988-as felvételen látható sötét színű haj és a tömött bajusz ma már hófehér, és a karcsú fiatalember ma már kissé tömörebb, de még most is él a tenniakarás, az ötletek megvalósításának vágya, a nyugalom és megfontoltság, a vállalkozószellem. Az archív felvételen látható munkásruha sem akkor, sem ma nem kellék, nem kosztüm; Petri Péter birodalmát többnyire a saját kezével építette családja, barátai, ismerősei segítségével – elmondása szerint közel 32 év alatt.

Zavarban lennénk, ha a Petri birtokról minden le kellene írnunk, talán még az internet óriási papírjáról is lelógna a felsorolás, ezért csak néhány dolgot említünk meg, amit Petri Péterrel való beszélgetés, és az egésznapos pihenésünk során hallottunk, tapasztaltunk:

A családnak volt a pogányi szőlőhegy egyik völgyében egy telke, ahova kimenekülhettek a pécs-kertvárosi panelrengetegből pihenni, feltöltődni, fákat, virágokat „puszilgatni”, napot és levegőt „habzsolni”.

– Imádtunk idejárni. – meséli Petri Péter

– Madárcsicsergés, tiszta levegő, fák, virágok fény. Csend, és csend. Ideális feltöltődés a következő heti taposómalomra. Egyetlen dolog zavart, hogy az akkori szomszédom imádta a „csipkés kombiné-típusú” zenét, és a házban szóló rádióját a kert túlsó végében is szerette tisztán, hangosan hallani…

– Átmentem, mondom neki, hogy én nem szeretem, ha a csendet feltöri a nem kívánatos zene – folytatta Petri Péter a történetet – mire ő mondotta, hogy, ha nem tetszik, akkor vegyem meg a telkét, úgyis el akarja adni hamarosan, és akkor megszabadulhatok gyorsan a zajtól.

– Mennyi? Mondja, hogy mennyi. Olyan árat mondott, hogy azonnal kifizettem; ilyen csekély összeget nem is gondoltam, féltem, hogy rosszul hallottam. Nem sokára a szomszédja, aki a testvére volt, megkeresett; ugyan már vegyem meg az övét is. Mondom neki minek, nincs rá szükségem. Erősködött, és még csekélyebb összeget mondott. És ezzel elindult egy folyamat, aminek a vége az, hogy ma már közel 5 hektáros, akkor még ősdzsindás, ma már rendezett, teljesen bekerített, többnyire erdős területet mondhatunk magunkénak.

– A 30 év alatt kb. 5.500 fát ültettem, az akáctól, a tölgyig, a lucfenyőtől a kőris fáig, nagyon sok mindent. Valamikor volt olyan elképzelésem, hogy arborétumot készítek, de ma már, mint látjátok, egy minden igényt kielégítő, fából és természetes anyagokból épített, minden igényt kielégítő pihenőparkot hoztunk létre a lakóházunk körül. És ezt a pihenőövezetet megnyitottuk a pihenésre, kikapcsolódásra vágyó csoportok, csapatok, társaságok számára; 50-től 250 fő számára tudunk itt rekreációs, csapatépítő tréninges szolgáltatásokat nyújtani.

Petri Pétertől átvéve a szót, csak tárgyszerűen, távirati stílusban, felsoroljuk azt a kínálatot, ami eszünkbe jut, aminek részesei, igénybe vevői, élvezői voltunk:

Kb. 20-30 autó számára belső parkolóhely (fák között, füvön), kerti zuhanyzó, kültéri jakuzzi medence, quad és erdei quadpálya, 2, 5 km erdei sétaút(rendszer), kis- és nagy szökőkutak, díszmedencék, női- és férfi mellékhelyiségek (egy első osztályú szálloda is felkötheti a gatyáját, ha tartani akarja a színvonalat), fatüzelésű kemence, bográcsos főzőhely, faszenes sütőhely, szabadtéri étkezőhely kiszolgáló konyha (tűzhellyel, szervízasztallal, hűtővel, fagyasztóval, sörcsappal, edényzettel), konditerem, infraszauna zuhanyozókkal, közösségi (lovag) terem (nagyjából 50 fő egy hosszú asztal körül, projektor, vetítő, televízió, stb.), vendég-kutyáknak kennel kifutóval, automata etetővel és itatóval, kosárlabda palánkok, palánkkal és esti világítással ellátott kiskapus footballpálya, igazi falusi kuglipálya (faszerkezetes, a bábukat kézzel kell állítani, a golyót kézzel visszagurítani – a bábuállító barátunknak negyedóránként 1 korsó sör a járandósága), kerti sétányok, beszélgetőpadok, pergolák, hintaágyak, napozóágyak, ping-pong asztal komplett felszereléssel, tollaslabdapálya.  Mindezeken túl van olyan is, ami hirtelen nem jut eszembe, de a bőség zavara felütötte a fejét, az majdnem bizonyos. 🙂

 A napi eseménykrónikát ott hagytuk abba, hogy begördült a kocsikaraván a parkolóba, megkezdődött a kipakolás; ha eljöttek volna a budapesti 2, a ceglédi 2 Ambasador Club tagjai, az alakulófélben lévő szegedi és kisbéri Ambassador Club tagjai, magukkal hozván családtagjaikat, barátaikat, akkor már csak egy kisebb, párszáz lelkes magyarországi falu lakosságát tudtuk volna jóllakatni azzal a mennyiségű étellel, amelyek a kocsik csomagtartóiból előkerültek, mondván, egy kis nassolás nem fog megártani az étkezések között….

Ja, természetesen, szomjan sem halt volna az előző vendégsereglet; akadt a csomagtartókban, hűtőtáskákban némi borocska, pálinkácska, ezecske, meg azocska – naná, hogy minden hűtve…. 🙂

A kiegészítő „tápszereket” a konyha-pavilonba támasztottuk le, mielőtt kedves házigazdánk körbevezetett volna bennünket a területen. Aki nem tudta volna, hogy melyik ez a kb. 30 nm-es kiszolgáló egység, távolról is megismerhette volna: az a helyes házikó, amelyiknek az oldala kidudorodik mint egy anyakoca oldala….

A reggeli hosszú asztalokon várt ránk. Biztos, hogy várt ránk, mert a napernyők alatt a hosszú asztalok csak úgy roskadoztak, alig várták, hogy megszabaduljanak terhüktől. Próbálom sorolni a választékot, amire emlékszem: puha, lágybélű, közel kétujjnyi vastagra szeletelt, fehér-kenyér hegyek kosárkákban, stifolder- és házikolbász karika-dömping, omlós sonkaszeletek, sült tarja-lepedők, disznósajt-tányérok, aranysárga vajkupac-dombok, piros-, zöld-, sárga paprikák, félöklömnyi pirospozsgás retkek, tenyérnyi vajretek-karikák, zöld- és lilahagyma, újhagyma, lekvárok – a többi nem jut eszembe. : ) Majdnem úgy jártunk, mint rejtő könyvének hőse: használati útmutatót kellett volna magunkra címkézni, hogy mi a teendő, ha a nagy zabálástól esetleg eszméletünket veszítjük. De túléltük; aki a reggeli után behallgatózott volna az erdő csendjébe, azt gondolta volna, hogy az ország összes 424-es mozdonyát itt fűtötték fel, csak szuszogás, szuszogás és szuszogás… (Jól van na! Kicsit túlzok; időnként nyögdécselés is hallatszott… 😀 )

A reggeli előtti kupicák (hogy étvágyunk legyen), reggeli majd a hűvös sörök után mit gondoltok, mi történt? Nem, nem! Nem vagyunk mi „mesterséges intelligenciák” (emlékeztetőül: júniusi klubnapunk témája volt)! Mi egy gépnél sokkal, de sokkal értelmesebbek és bonyolultabb gondolkodásúak vagyunk: olyan attrakcióban volt részünk, amelyet öregkorunkban is emlegetni fogunk. Az esemény híre futótűz-szerűen járt körbe a birtokon, aki nem az erdei sétányokon igyekezett ledolgozni a reggelit, vagy éppen nem a quad-pályán ugratott a quaddal, vagy nem pingpongozott, az mind-mind fényképezőgéppel, videófelvevővel ott tolongott a fák között megbúvó kemence környékén, és szaporán nyomogatta a felvevő gombot, és izgatottan kiáltott a többieknek: „Gyertek, gyertek, ilyent nem mindennap fogtok látni!” Alig tudtam a gépem objektívét a többiek válla fölött az esemény centrumába állítani, de végül 3 képet is sikerült készíteni a ritka jelenségről: Kovács Tiba barátunk saját kezűleg szórta a lisztet a gyúródeszkára, nyújtotta az előző napon begyúrt, kelesztett langalló (kenyérlángos) tésztáját, kotorta a kemencében a parazsat, tette sütőlapátra és sütötte a Kovács család specialitását, kotorta ki a forró hamut a talicskába, hogy legyen a hússütéshez elegendő izzó faszén. [A döbbenet tárgya, aki nem ismeri a körülményeket: Tiba konyhai tevékenysége nagyjából az általa (is) imádott stifolder, kolbász, sonka, paradicsom, paprika, kenyér felszeleteléssel nagyjából ki is merül, a teafőzéshez már feleségétől, Andreától, kell a receptet és tennivalókat megkérdeznie. 😀 )

A csodálatos környezet – úgy látszik – csodálatos teljesítményekre tudja ösztönözni az embert. Tiba fantasztikus teljesítményével majdnem egyenrangú volt az is, hogy nagyjából alig egy-másfél órácskával az emberfeletti reggeli fáradalmait követően, apró és nagy egyaránt, magába tudta tölteni a lepénykét; volt aki natúr (némi sonkadarabocskák azért lakoznak a kenyérlepényben, csak úgy, az íze kedvéért), és volt, aki fokhagymás tejföllel megkenve. Ismét csak nagy szerencsének mondható, hogy Seres Laci barátunk fia, Lacika, nem tejfölösen fogyasztott egy majdnem egész langallót: nem tudta megenni, ezért az édesapja ingének zsebébe helyezett egy gyermektenyérnyi darabot, amelyet Laci csak délután észlelt, amikor az ingzsebből valamit királyi eleganciával elő akart venni. Ilyen eleganciával még nem láttam felső zsebből egy megrágott kenyérlángost kiemelni és rácsodálkozni. Persze, hogy nagy nevetés lett a dologból, ahol Seres Laci volt a legjobban mulató, és láthatóan fia csínyére – joggal – büszke édesapa.

A reggeli és a langalló ugyan olyan volt, mintha a Terminátor (ócska mesterséges intelligencia) behúzott volna ötöt egy járókeretes dédnagymamának, de mi mégis talpon maradtunk, úgyszólván alig rezdültünk meg. Helyesbítek; a csapat egy része maradt csak talpon. A fiatalok napozni, quadozni, füredőzni vették az irányt. Egy elszánt csapat az asztaliteniszt tartotta megmentő üdvözítő sportnak. Voltak, akik a légpuska lövészetnek hódoltak (a kijelölt pálya távolról úgy tűnt, mintha a lövöldözők a belépő vendégeket lőtték volna halomra, és az a nyertes, aki több belépést tud megakadályozni), akadtak olyanok is, akik a tollaslabda pályán vertek le egy órás derbit.

A megfontoltak, a nyugodtak, az okosak a fák árnyékában lévő karosszékekbe roskadtak le, jéghideg sörökkel, fröccsökkel a kezükben, és a sok ugri-bugri helyett inkább azt választották, hogy félig lehunyt pillájuk mögül figyelték a a domboldalon alattuk zajló eseményeket, és megfontolt szavakkal egymással beszélgetve megváltották, megváltottuk, a világot a napi aktuális gondjaiktól, felvázoltuk az új világképet, döntöttünk (alapos elemzést követően) az új európai integráció formájáról, alaptörvényéről. Nagyon elégedettek voltunk az eredménnyel, magunkkal, izgő-mozgó barátainkkal, a hideg italokkal. 🙂

És nehogy valaki úgy gondolja, hogy ez egy l’art pour l’art társalgás volt! „Mindig bölcs dolog előre nézni; de nehéz messzebbre tekinteni, mint ameddig ellátunk.” – mondotta Churchill. És mi – szempilláink nehézsége ellenére – bölcsen előre néztünk, igaz, csak addig tekintettünk, ameddig láttunk: Ezer Feri barátunk tőlünk egy méternyire a soron következő remekművét alkotta. Amennyire meglepetést keltett Kovács Tiba sütödéje, számunkra annyira természetes, hogy a szakácsok pápájának nevezett Paul Bocuse-t, a három Michelin-csillag tulajdonosát, a több Michelin-csillagos séf tanítóját mi csak krumplipucolónak állítanánk Feri barátunk mellé, hadd tanuljon szegény Paul, hogyan kell alkotni. 🙂

Ott voltunk Feri körül, láttuk mit csinál 3 kg apróra vágott hagymából, 12 kg felkockázott, friss marhalábszárból, meg ebből-abból. Minden ott lebzselő barátunk minimálisan tudja teljesíteni a 3 Michelin-csillagot pörkűtt-főzésből, de Feri barátunk mindig egy szupernóva-villanással előttünk jár. Ki érti ezt? Bizonyára a tőlünk ellesett mesterfogásokat csoportosította ügyesen, mert ez másképpen nem elképzelhető teljesítmény. Ha Feri főztét eszed, akkor veheted le a cipődet is, hogy ne csak tíz ujjadat, hanem mind a húszat megnyalhassad utána. 🙂 [Természetesen, nem hánytorgatjuk fel Ferinek a főzés közben, szinte meg sem említjük, hogy eddig minden főzőversenyét keményen meg kellett bundáznunk, hogy a néhány száz  fős vendégsereglet, meg a pár tucat főből álló szakmai zsűri toronymagasan őt hozta ki győztesnek. Áááá, egyáltalán nem. És szinte alig adunk tanácsot, hogy mennyi legyen a hagyma, milyen színűre pirítsa, vagy éppen dinsztelje, hogy keverje, vagy rázza a bográcsot, hogy rotyogjon, vagy csak gyöngyözzön a lé, hogy mikor és milyen és mennyi pirospaprikát tegyen bele, hogy elegendő-e a használt vörösbor, hogy a lestyán mellé illik-e a borsikafű, vagy netalán-talán a kakukkfű. Nem, igenis mi megálljuk, hogy nem irigykedünk, és nem adunk tanácsokat! Nem bizony, hisz’ úgyis mindent jót tőlünk lesett el, ami meg nem sikerül, vagy esetleg másként kell csinálni, azt nem neki mondjuk, hanem csak úgy megvitatjuk magunk között (- Te, Tamás! Te is a végén raksz még egy kanál pirospaprikát rá, hogy legyen egy jellegzetes, zamatos paprikaíz, meg egy kicsit még sűrítse? Tudod, hogy vannak olyan nagyképű kuktajelöltek, akik lehet, hogy elfelejtenék… 🙂  🙂 )

És csodára csoda halmozódik: a langalló + 2 óra múlva kész a nokedli és a pörkölt, és a már (reggelitől, langallótól) sokat „szenvedett” nép nem tud ellenállni Michelangelo Piet?-ját és Dávid szobrát pörkölt formájában megalkotó Ezer Feri barátunk művének -csak toljuk magunkba, mint szénbányász a teli csillét. Az csak árnyalja a képet, hogy a későbben érkezők kétszer is vettek (nem szégyenlősen), én meg csak megkóstoltam, nehogy lemaradjak egy újabb világszámról.

Meg nekem volt annyi eszem, hogy hagytam pár molekulányi helyet az asszonyi kör által hatalmas műgonddal készített Prima Primissimáknak, amelyek szerényen csak túrós-, mákos-, meggyes-, grízes- és kel rétesek, borzas tészták, torták, áfonyás-, baracklekváros-, nutellás-, kakaós palacsinták, és még ki tudja (nálam csak ennyinek volt hely) mennyiféle sütemény, édesség formájában támadtak az emberre. Nagyjából ahány férfiember, annyiféle és annyi kéttálcányi csemege. Ha Ezer Feri a pörkűtt Michelangeloja, akkor Oláh Mónika, Kovács Andi, Lempel Judit, Schremf Csilla, Ulrich Zsuzsa, Kasó Zsuzsi, Varga Judit a desszertkészítés csomolungmai magasságokban járó Leonardo da Vinci-jei (ha kihagytam volna valakit, akkor „…mea culpa, mea culpa, mea máxima culpa.., de – mint említettem volt -, a gyomromban lévő üres molekulányi helyek nagysága éppen annyi volt, mint amennyi az akkori agykapacításom).

És itt, és most: meg kell említsem, hogy a hihetetlen Ambassador-tolerancia, az egyhangú Ambassador-döntések ereje még egy ilyen könnyed(?) élethelyzetben is milyen eleganciával és gyorsasággal hatnak; bizonyos, hogy az ember képes beszéd nélküli kommunikációra! Nem hallotuk, hogy valaki hangosan feltette volna a kérdést, de mégis megszületett a mintegy 35-40 ember egyhangú döntése kettő és fél másodperccel az ebédet követően, 8 3/4 másodperc alatt: a hússütéshez bepácolt kb. 8-10 kilónyi húst azonnal a fagyasztószekrénybe tenni, tárolni, a hozzájuk készített, eddig még érintetlen friss salátakompozícióknak irány a hűtőszekrény! Szerintem, gyors és hatékony, valamint felettébb célszerű döntésünk emberéleteket mentett, koleszterinbomba-szőnyeg-atombombázást előzött meg, és holnap mintegy 4-5 utca egész napos ellátását biztosította.

Éééés, nehogy azt higgye valaki, hogy egy Ambassador élete csak a kőkemény étkezésekből áll! Nem ám! Említettem már, hogy az asztalitenisztől a quad-ig, az erdei sétától a tollaslabdáig folyamatos volt a társaság sporttevékenysége, de a nap fénypontja az ebédet követő szieszta végezetével mégiscsak a fiúk football-mérkőzése jelentette. Nehéz volt eldönteni, hogy a csapatsorsolás életkor szerint történt-e, vagy éppenséggel a résztvevők BMI (testtömeg-index) értéke szerint, de az biztos, hogy a most zajló EB egyetlen mérkőzése sem vetekedhetett volna a csapatainkkal.

Aki nem látta, az nem is tudja, hogy mit veszített, amikor Seres Lacika Kesu bácsi lába között bevágott egy akkora gólt, csak úgy döngött a kiskapu. Pedig Kesubácsi pocakja („ilyen vagyok – mondta behúzott hassal, kidüllesztett mellel -, de így érzem magamat – mondta kiengedett, kereklő pocakkal”) majdnem betöltötte az egész kiskaput. Nem kis ügyességébe tellett a terhes párduc testével, hogy Lacika lövését beszedje; konkrétan a láb közi helyezés biztosította az egyetlen járható, szabad utat… 🙂

Messi, ha látta volna, elbujdokolt volna szégyenében Héder Andris cselei láttán, vagy éppen a kis Siki (Síkfői Tomi) cikázásai nyomán. És akkor még nem beszéltünk a nagy Arancsapatról, az öregek (kicsit csorbácska) pengés megoldásairól; micsoda nevek lehettek volna: Kasó Tomi, Kovács Tiba, Tonk István, ifjabb Kasó Tamás. Ohh, ha ezt a világ láthatta volna! De, jobb, hogy nem látta! Hova a fenébe tennénk azt a rengeteg Aranycipőt, Ezüstcipőt, Rimet Kupát, stb. ? 🙂 [Egy kis adalék a mérkőzés hangulatáról: Egyik csapat – azt hiszem – nyolc-háromra vezet. Kasó Tomiék hozzák fel a labdát, nagyon ígéretes, gólveszélyes helyzetet alakítottak ki, mire KasóTom öblös hangja hátulról: „Aki gólt lő, az nyer!” – mondanom sem kell, nem ők vezettek 8-3-ra…]

És a meccs közben „őrjöngött” a sportszerető közönség, amelynek fele a pálya mellett lévő 2×3 m-es dobogón állt (de csak a pálya felét láttuk be, mert a többit kitakarta a sövény), míg a többiek a domboldali fák árnyékából biztatták  kedvenceiket, sőt: tanácsokat, edzői utasításokat is bekiabáltak („Vigyázz! El ne botolj a lábadba!”). Nehogy azt higgye valaki, hogy csekély volt a nézőszám! (Na jó, egy hotdogárusnak felkopott volna az álla – leginkább az étkezési előzményeink miatt, de egy sörkása árus aratott volna.) Minden játékosra átlagosan másfél hozzátartozó, és másfél barát jutott.

A játékosok izzadtan, csapzottan, elégedetten vonultak a megérdemelt zuhanyozójukba, medencéjükbe, és az úri közönség a sör(fröccs)csaphoz vonult a meccs fáradalmait hűsítő folyadékot magához venni. A megszerzett poharakkal bevonult mindenki a pergolák alá pihenni, ahol aztán sok-sok mindenről esett szó: motorozásról, filmekről, regényekről, gyereknevelésről, szülőnevelésről, iskoláról – érdekes módon (hál’ Istennek) egyetlen szó nem jutott senki eszébe, egyetlen szót nem mondott k senki, semmilyen összefüggésben: a munka, a munkád, a helyzeted, a vállalkozásod.

Felsőbb utasításra a tudósító háromnegyed ötkor megjelent a parancsban kapott indulási helyén, teljes menetfelszerelésben azzal, hogy azonnal indulni kell. A vezérkari főnök előbb a napra állított, majd kegyeskedett engedélyezni, hogy leülhessek úgy, hogy legalább a fejem árnyékba kerüljön. „Mindjárt megyünk édes fiam, csak még váltok pár szót…”.  Nem volt még egészen háromnegyed hat, amikor útnak eredtünk. Pár szót követően. Andika, Szentiványi Zsuzsa, Oláh Mónika, Lempel Judit és az én tábornokom, Keller Jucus váltottak még pár szót. Tényleg, éppen csak egy-kettőt. Nagyon fontosat. A tücskök ciripelése és Gaetano Donizetti összhangzattani elemzése egy kapros-túrós rétes tükrében, úgyismint egy pisis pelenka szociál-menthalis aglomerációja fontos külpolitikai motívációk résznél egy picit elkalandoztak a gondolataim, talán egy picit nehezen követtem őket, de ez csak egy pillanatig tartott, aztán – úgyszólván – mindenre feszülten figyeltem, hátha megkérdeznek valamiről. Nem kérdeztek. 🙂

Sok lének kevés a szaftja, vagyis ne engedjük el mondanivalónk lényegét – tartja a művelt itáliai köznép is. Szerencsére, én is tudok rendkívül tömör és összefogott lenni, mint azt az előzőekből bárki leszűrheti.

Kimondom hát:

Csavarogtam hosszú hosszú éven át
Átszeltem már tengert és sok óceánt
Hátamon a gitárom a szívemet kitárom
Vár reám egy lány

Felettem ragyog a nap fúj a szél
Járom az utamat van remény…

Miért nem ilyen nap az év 365 napja, a maradék napok pedig lehetnek munkával zsúfoltak, borongósak is – felőlem! 🙂

Rajtunk, Ambasadorokon, nem múlik, ugye Barátaim? Ti is így éreztétek? Ti is így gondoljátok?

  [nggallery id=26]