Kedves Clubtársunk!

Júniusi találkozónkon már érződött a Nyár lehelete, többen már nem bírták tovább, belekezdtek a nyaralásba. Ezért különféle szavazóképességhez viszonyított megjelenési arányokról most nem is érdemes beszélni.

Megszoktuk már, hogy nyári hónapokban valamiért érthetően kevesen jövünk össze. Magától értetődően vélelmezzük,hogy távollévők valahol vidáman vakációznak. Ilyenkor, talán indokolatlan naiv kíváncsisággal fordulunk a Rozmaring Vendéglő Konyhája által kínált kulináris ígéretek felé. („Törjön százegyszer százszor tört varázs…” mondjuk egy költővel, egy némileg megunt nőélményhez hasonítva.)

Csodákat is szívesen remélünk. „Van valami rejtély a ser körül amely rejtélyre sohase jó rá emberfia, „ tudjuk Krúdy nyomán. Pedig évek óta nem változik a helyi serkínálat sem. Dreher, Kozel, néha Pilsner. (Ezek mind a mostani kőbányai sörgyár licenc sörei. Talán még azt is mondhatjuk kommersz sörök.)

Ami a Rozmaring étlapot illeti, ott inkább az a rejtély miért nem változik. Erre a rejtélyre nem jő rá se törzsvendég, se törzsvendégfia. Egy Michelin csillagos étlap tekintélyével és érinthetetlenségével kínálja magát, évről évre. Az elnézhető, hogy mint minden óbudai étterem, igyekszik kihasználni az egykori óbudai vendéglői legendák hangulati örökségét. Így mindjárt az étlap elején hivatkozik az un: „ óbudai hangulatra „. Ami az étlap megfogalmazása szerint abból áll,hogy nem lehet eldönteni,hogy ki a vendég és ki a vendéglátó ?

Nem elképzelhetetlen, hogy bizonyos italmennyiség hatása alatt tényleg kialakulnak ilyesféle érzetek. A fizetéskor azonban helyére kerülnek a dolgok… A kedves, ambiciózus, vállalkozó-tulajdonos-főnök, ugyanakkor némi nosztalgiával hivatkozik egy valamikori hajdúszoboszlói gasztronómiai indíttatásra is. Lehet, hogy arrafelé alakult ki, ez a vendégségi lét és tudat problematika.

Ne sokat elemezgessük az étlap invokációkat. Az étlapból rendelni kell. Gondolhatnánk, hogy ennyi óbudaiság hatása alatt, a kínálat egy része hagyományos óbudai étel. Akár sváb, akár zsidó, akár magyar konyhai hagyományokkal. De hát nem az. Nem találunk itt mondjuk „óbudai snapszer levest „, vagy „töltött marhatekercset” vagy „ vegyes hurkát „. (Igaz ilyeneket, más óbudai vendéglőben sem találunk.) Évek óta visszaköszönnek a helyi ételfantáziák : „Doma kombinációja”, „ Popovics Marika Álma”, „Vili őrnagy bordája. „ Ezek az érdekes névadók állítólag élő gourmand törzsvendégek az étterem alakulás, különféle romantikus fázisaiból. (Doma pl. úgy tudjuk, egy azóta megszűnt párt, egykori helyi képviselője. Évekig volt egy : „ Polgármester kedvence „ fogás is, az étlapon,ami ha jól emlékszünk : resztelt máj volt. Tarlós István polgármester úr azonban nem állt ki kellő kerületvezetői határozottsággal ezen kicsit kampány ételnév mellett. A tányérra nézve,talán óvta a mindenkori polgármesteri tekintélyt, ami nyilván mindenfelé megérdemel egy összefüggő hússzeletet. Nem határolódott el tőle, de diplomatikusan érzékeltette ez az elképzelés csak a Rozmaring, polgármester kedvét kereső találgatása .)

Olvashatunk azért un : „ Óbudai fatányéros„-ról ami vitathatatlanul egy fa tányéron jelenik meg . Csak nem tudni mitől óbudai ? Van itt : „Szabolcsi csirkebatyu„ is. Ritkán jár erre szabolcsi fogyasztó, nem tudjuk mennyire támaszt szabolcsi honvágyakat. Az éttermi kritikákban elhíresült Wittman fiúk 2002-ben tesztelték a Rozmaringot. Tyúkhúslevest rendeltek, aztán paprikás krumplit, később Popovics Marikát, ezt követően Domát. Meg valami desszertet is. Félig álmodott álomnak, megtört lendületnek jellemezték a konyhai produkciót.

Az egykori, a nosztalgiát megalapozó óbudai hangulat úgy sejtjük más volt. Sokkal egyszerűbb, hiszen vendéglői főzés Óbudán egészen az 1920-30-as évekig nem is volt. (Kéhliéknél csak 1939-től! A híres Sípos Halászkertben évekig csak halászlé és 1-2 halétel volt. Slussz.)

A vendégvárás a helyi borra alapozódott. Ami jó bor hírében állt. Ez elsősorban vörösbor volt. Mégpedig, ha jól tudjuk, egyfajta othello (?) és kadarka. Korabeli vélemények szerint a legízletesebb bor a Mátyás-hegy szőlőin termett. Ezeknek a szépreményű óbudai szüreteknek 1880-as években lassan véget vetett a filoxera. Az óbudai vendéglátás azonban még évtizedekig virágzott. A szükséges borokat ezentúl az Alföldről, Gyöngyösről, Soltvadkertről szerezték be.

Kéhliék híres zöldszilvánija házasított bor volt. A 30-as évek elejétől divatba jött Sípos úr, pedig csongrádi bort kínált. Nem tudjuk pontosan miben áll a Nagy Titok. Nem tudjuk pontosan mitől lesz és marad egy vendéglátó hosszú időn át nagyon kedvelt. Sejtéseink vannak. Úgy érezzük, hogy egy igazán jó chef, fel tud villantani ok-okozati összefüggéseket. Mármint a jó vendéglői közérzések és a jó vendéglői konyha között. De hát ritka a jó szakács.

Egy igen jónevű, sokat hivatkozott, XIX.sz-beli francia gasztronómus, bizonyos Grimond szerint, sokkal ritkább a jó szakács, mint a jó költő. Minden nemzet könnyebben nevez meg 10 jó költőt, mint 1 jó szakácsot.

Lehet! Az is lehet, hogy szerencsésebb nemzet- karakterológiákkal rendelkezik az a nép, aki szakácsaira és nem csak költőire büszke. Töprengjünk el ezen, legközelebbi találkozásunkig.

Mindazonáltal, a fentiek alapján, örömmel hirdetjük, e havi rendes clubestünk pontos időpontját:

2014. július 17. / Clubcsütörtök ! /

Helyszín : Rozmaring Kertvendéglő

Kezdet : 18 óra !

A többit pedig megbeszéljük, majd a clubban!

Kelt, Óbudán 2014. július avagy Szent Jakab havának , 9.napján

Ambassador üdvözlettel

F. János sk. t. titkár

S. J. s.k clubkrónikás